A túrósbatyu és a szilváspárna vásárlásnak külön története van:)
Andris igen nehezen szokott be az óvodába, eltartott szeptember elejétől kb. november közepéig. Anikó akkor még pici, néhány hónapos baba volt, így Andrisnak gondolom külön rosszul esett, hogy a picibaba otthon maradhatott anyjával, neki pedig óvodába kellett menni. Kb. két hétig tartott a fokozatos beszoktatás, de a helyzet és a keserves sírás egyre fokozódott. Odafelé Andris üvöltötte végig az utat, hazafelé az anyja zokogott. Nekem az volt a feladatom, hogy ebéd után menjek érte, mert ottalvásról szó sem lehetett, Andris még az ágyára sem volt hajlandó lefeküdni, nemhogy aludni. Ült szegény kétségbeesve az ágya szélén és nem hagyta, hogy lefektessék. Így lett a kompromisszum, hogy ebéd után, 1 órára menjek érte és vigyem haza, mert Anikó altatási menetrendjébe nem fért bele, hogy az anyja őt is hozza-vigye.
Október elejétől-közepétől már tarthatatlanná vált a helyzet, Andris szinte búskomor lett, szinte kivetkőzött korábbi derűs kis lényéből. A mélypont az volt, amikor kiszakította a kezét az anyja kezéből és körbe-körbe rohangáltak sírva az óvoda udvarán. Az anyja szegény persze magát okolta mindenért. Így jött az ötlet, hogy mielőtt egy évre felfüggesztenék az óvodába járást, próbálkozzam én a beszoktatás folytatásával, mivel engem is ismer és szeret a gyerek, de nem kötődik annyira hozzám, mint az anyjához. Januártól nyugdíjas voltam, így tavasztól, a kishúga születése előtt és után kettesben hetente kétszer-háromszor közös programokat csináltunk az Állatkertben, az állatkerti játszóházban, a West End-i vízesésnél és a tetőteraszán lévő játszótéren stb., utaztunk metrón, villamoson, trolin, kívülről fújta a megállók nevét és sorrendjét, sőt felismerte azokat és a nevezetesebb épületeket, szóval jól összemelegedtünk, de persze mégsem volt olyan szoros a kapcsolatunk, mint az anyjával.
Na szóval, én mentem érte reggelente, és kedvcsinálónak vittem különböző süteményeket, túrós falatkát, málna- és eperlekváros sütit, végül a szilváspárna lett a nyerő, azóta is ezt favorizálja mind a két gyerek (mert időközben Anikó is hozzánőtt). Kezdtük eggyel, majd fokozatosan négyig nőtt a db szám, az óvónők csak néztek rosszalóan, miért nem reggelizik a gyerek, de hát persze négy szilváspárna után elég volt neki a folyadék (tea, kakaó, tejeskávé, mikor mit kaptak). Hát hetekig nem volt könnyű nekem sem, az úton ugyan már nem sírt (elfoglalta a száját a szilvás párnával), de bemenni nem akart, én pedig ambicionáltam, hogy saját akaratából lépje át a küszöböt, ne erőszakkal. Biztattuk az óvónőkkel, Andriskám így, Andriskám úgy, végül megbeszéltük vele, hogy ott ülök egy kis széken az ajtóban, és onnan nézem. De mama ne menj el, ne hagyj itt! Mondtam, hogy egy kicsit maradok, aztán ebéd után visszajövök érted. Volt, amikor belenyugodott, volt, amikor kétségbeesett zokogásban tört ki, amikor észrevette, hogy már nem ülök a kisszéken. Ha meghallottam az előcsarnokban, még vissza-vissza néztem, hogy itt vagyok, csak kimegyek cigizni az udvarra. Na, ezt respektálta, cigizni elengedett :). Így is eltartott közel két hónapig, míg gond nélkül be lehetett küldeni az ajtón. Nem sokkal karácsony előtt csak néztünk az óvónővel, hogy Andris indiánszökkeléssel, fülig érő szájjal szaladt be az ajtón.
A téli szünet után már arra is rá lehetett beszélni, hogy egész napra maradjon az óvodában, aludni ugyan nem alszik még ma sem (jelzem, otthon is nagyon ritkán), de szépen, fegyelmezetten fekszik az ágyán a csendes pihenő alatt. A szilváspárna azóta is kötelező útikellék maradt, csak a mennyiséget redukáltam fejenként egyre, egyrészt mert sokba került, másrészt hogy rendesen reggelizzenek a többiekkel. (Az anyjuk is kirítta magának a túrós batyut, mint egyetlen nasst fogyókúrája alatt.)
Ügyesen szoktatják önállóságra az óvodában a gyerekeket, a kiscsoportosok (Anikóék) önállóan veszik le a kistányért és a bögrét maguknak a komódról és viszik az étkezőasztalra, a nagycsoportosok (Andrisék) már önállóan öntik a bögréjükbe a nagy kancsóból a kakaót stb. Öröm nézni a kis szeleburdi gyerekeket, ahogy látszik rajtuk a feszült figyelem, hogy szépen megterítsenek és ellássák magukat. Nagymamai szívem csakúgy dagad a büszkeségtől, ezt mindig megvárom, kukucskálok az ajtórésen befele. Anikó viszonylag gond nélkül beszokott annakidején a bölcsödébe, majd az óvodába is, neki az volt a motivációja, hogy már nagy kislány lett, azt csinálhatja, amit Andris.
Idővel rájöttem, hogy Andris attól rettegett, hogy nem visszük haza az óvodából, kérdezgette, mi történik, ha elfelejtünk érte menni. Mondtam, hogy ez nem fordulhat elő. De ha mégis. De nem. Nagyon nehezen nyugodott meg a kis szíve, hogy tényleg nem fordulhat elő, hogy ottmarad az óvodában. Még ma is napi téma, nála és Anikónál is, ki megy értük délután. Azzal eresztem be őket az ajtón, hogy megbeszéljük ma a mama, a nagyi vagy anya megy értük.
