Sziasztok, sárkányok:)

Ma már jól bejáratott útvonalunk van az óvodáig (különösen, hogy a Szentkirályi utcát, mint tudjuk, bojkottálom). Hárman nem férünk el a keskeny belvárosi járdákon, ráadásul a parkoló autók is ott szemétkednek a járda szélén, így alakzatban megyünk: Andris elől, mi Anikóval kézenfogva mögötte. Ha át kell menni az úttesten, Andris megáll és nyújtja hátra a kezét, de a biztonság kedvéért én is szólok, hogy Andris, a kezed!

Olyan a belváros (a Palotanegyedben visz az utunk), mint egy kis falu, tele vagyunk ismerőssel, van, akit csak látásból ismerünk, mert minden reggel szembe jön velünk, van, akit a bölcsödéből, óvodából, a Károlyi kerti játszótérről vagy valamelyik szomszédos kis üzletből. Hol én, hol ők köszönnek előre, és a gyerekek is többnyire biztatás nélkül harsogják kórusban, hogy csókolom. Megható látni, hogy az öreg nénik, az egyébként mogorvának tűnő vén salabakterek vagy a szemlesütve járó, de azért a szemközt jövőkre kukucskáló apácák milyen boldogan fogadják a gyerekek köszönését. Lehet, hogy több vidám hangot aztán egész nap nem is hallanak...

Külön kis játékunk, hogy nem csak az embereknek köszönünk, hanem pld. a bölcsikének (szia bölcsike, megyek az óvodába, mert már nagy kislány vagyok, így Anikó), a tetoválószalon ajtajára felfestett sárkányoknak (ennek pedagógiai motivációja van, remélem, így nem fognak rettegni a sárkányos meséktől), az „iskolabaglyok”-nak (az egyik Vas utcai középiskola első emeleti homlokzatán hat aranyos faragott kőbagoly van), a cd bolt kirakatában lévő néger jazz-zenészeknek (szervusz, zongorista bácsi, szervusz dobos bácsi, szervusztok énekes bácsik), a virágbolt plüssállat kollekciójának (macinak, oroszlánnak, majomnak, hóembernek stb. külön-külön, vigyorogva). Az iskolabaglyok előtt Andris még megszámolja a kerékvetőket, eddig 20-23 között mozgott a számuk :), de két-három hete egyértelmű, hogy 21 van, pontosabban egynek csak a helye, mert valószínű ellopták (közmegegyezéssel ezt is beleszámolja, hogy stimmeljen). Néha arra gondolok, ha felnőttkorukban elvetődnek netán a Vas utcába, felkiáltanak majd, jé, az iskolabaglyok, a mamával, amikor erre jártunk, mindig köszöntünk nekik, és derűsen mosolyognak. (S talán rám is emlékeznek...)

Van, amikor valamelyiknek elfelejtünk köszönni, ilyenkor Andris vigyorogva hátrafordul: mama, nem köszöntünk a sárkányoknak! Miért nem figyelmeztettél, kérdem. Vártam, hogy eszetekbe jut-e! És jókat kacarászik rajtunk, mert sokszor szándékosan nem szól. Máskor meg abban versenyeznek, ki köszön elsőnek. Ha Andris, Anikó megsértődik, megáll, konokul leszegi a fejét, pittyeszt a szájával, és a kék szemei egy-egy kővé fagyott jégcsapot formáznak. Igen szúrós jégcsapokat :). Többnyire csak akkor indulhatunk tovább, ha mindannyian visszamegyünk a tetthelyre és ő egyedül külön is köszönhet.

Akkor fedeztük fel a házak homlokzatának díszítéseit megnézegetni, amikor Andris „beszokódása” folyt, mindent kitaláltam, hogy nagyobb kedve legyen útnak indulni. Választhatott, mit nézzünk meg, Mikszáth Kálmán „bácsi” és Irinyi József „bácsi” szobrát a Mikszáth Kálmán téren,

István királyt és a macikat a pajzson a Pázmány Péter Egyetem homlokzatán a Szentkirályi utcában,

a római légionáriusokat vagy a vitorláshajót a Rákóczi úti házakon. A Vas utcán keresztül azóta kezdtünk járni, hogy Anikó bölcsödés lett, így el tudtuk kísérni a Horánszky utcába és liftezni a bölcsikében, mert ott lift is van az emeleti foglalkoztató szobákhoz.