A fülem körül forog a világ:)

Rövid helyzetjelentés:
Tegnap este nem mertem a fülcseppet megkockáztatni, mondván, jó lenne aludni végre. A doktornő is azt mondta, hogy ő délelőtt szépen lekezelte, elég lesz esetleg késő este teletölteni és tűrni a csípést. Hát én kihagytam, de így is rosszul aludtam. Reggel felmelegítettem gondosan testhőmérsékletre, B. még a kávé előtt betöltötte a fülembe, és se csípés, se semmi, kicsit fájdogált, de nem volt vészes. Húsz perc múlva kiengedtem egy pzs.-re, hát tűzforró volt, ami kijött, de színtelen. Nem tudom, ez most jó vagy nem, de ezek szerint ott a mélyben még igen szép gyulladás lehet, még jó, hogy fel nem forrt a vizem :).

Készülök a wellnesre, vettem olyan füldugószerűséget a gyógyszertárban, ami olyan, mint a gyurma, a fül formájára lehet formázni és nem túl mélyre benyomni, állítólag tökéletesen véd a zaj és a víz ellen. Majd meglátjuk... Vettem továbbá egy sportboltban szilikon fürdősapkát (piszok drága volt), de mindkét oldalon van a fülnek kialakítva egy mélyedés vagy mi, reményeim szerint szorosan rá fog simulni a fülemre. Az az érdekes, hogy mindkettő olasz gyártmány.

Ma elég levert voltam (vagyok), piszkosul elfáradtam a bevásárló körúton, kicsit túlvállaltam magam, alig két óráig tartott az út :), mindenütt leültem, ahol csak lehetett, ahol nem, a falat támasztottam, épületes látvány lehettem. De azt nem mondhatja senki, hogy elhagyom magam :)

Lyukas a fülem,

de nem fülbevaló után kiált :(.

Ma végre bejutottam a fülészetre, egészen kedves a dokinéni, ő vizsgált meg két hete is. Aszongya, már akkor látszott, hogy nem vagyok normális :). Mármint hogy kórházban a helyem :). Csak azt nem tudom, miért nem küldött át rögtön? A háziorvos ezen volt kiakadva, de ezt nem mondtam neki. Nehezményezte, hogy nem azt az antibiotikumot szedtem, amit ő írt fel. Ha-ha-ha! Arra sem emlékeztem, hogy felírt valamit, nem hogy magammal vittem volna a rohamkocsiban, és a kórházi őrzőben a felvételesnek bediktáltam volna. Jelzem, kérdezték, milyen gyógyszert szedek, az asztmát tudtam, a cukorból csak egyet a hatból, utána alig tudtam kiharcolni, hogy adják a többit is, jóllehet közel 23-ra ugrott a vércukrom! Mert hogy nem diktáltam be az elején. Mondtam, jópofák, a nevemet is alig tudtam megmondani.

Visszatérve a fülészhez, megnézett alaposan, kikapart, szép csillagos eget láttam magam felett sok-sok hullócsillaggal. Írt fel valami fülcseppet, ezt kell a fülembe tölteni reggel-este 20 percre, aztán papírzsebkendővel felitatni. Aszongya, készüljek fel rá, hogy nagyon fog csípni. Jesszus! Én, akinek a fájdalomtűrő küszöbje a béka segge alatt van :(!

A halláskárosodásom nem érintette mélyen, aszongya, ez természetes, mert minden teli van gennyel. Ha kitisztul a hallójáratom (ami most totál teli van), és összeforr a dobhártyán a lyuk, majd meglátjuk. A tüdőgyógyásszal ellentétben nem repdesett a wellness-szálloda hallatán, azt mondta, hogy egy csepp víz sem mehet a fülembe, különben kezdjük előlről az egészet. Basszus, a wellness szállodának az egyik lényege az élménymedence... Abban maradtunk, hogy zsíros krémmel átitatott vattával próbálkozzak, ami biztosabban lezárja a víz útját, mintha csak simán vattát dugnék bele.
Mindenesetre pénteken újabb kontroll, majd meglátjuk, mire válik...

Félsiker, holnap folytatjuk...

A fülészet lett volna a sürgősebb, mivel állandósult a fülfájásom, és némi zajfoszlányon kívül semmit nem hallok a balfülemmel :(.
De a fülészet ma délelőtt testületileg nem rendelt, azt nem árulták el, miért? Sürgős esetekre valahol a búbánatban egy gyermekfülész ügyelt (XXI. század!).
Holnap délelőtt ezzel szemben rendelnek, de táppénzes felülvizsgálat lesz. Olyan ideges lettem, hogy majdnem végighánytam a Péterfy rendelőintézet előcsarnokát. Szerencse, hogy B. fuvarozott oda-vissza, egyedül biztos nem ment volna.
A tüdőgyógyásszal már óvatosabb voltam, felhívtam, hogy rendel-e. Rendelt. Vele csak decemberben, a korábbi soros felülvizsgálaton szívtam meg, mert megcserélte a délelőtti és a délutáni rendeléseket. Egyébként nagyon rendes és lelkiismeretes nő, már négy éve foglalkozik velem, nem idegenként kellett hozzá beesnem, mint a fülészetre. Itt egy szűk keresztmetszettől kellett félnem, hogy nincs helyben tüdőröntgen, a Szövetség utcából a Dohány utcába kell menni röntgenre, majd a lelettel vissza, ráadásul soha nem esett egybe a rendelési idő, így ez általában három napos program volt. De csoda történt, átszervezték a tüdőgondozót, és igen pöpec röntgenszobát alakítottak ki helyben:)
Hálózaton le tudta kérni a kórházban készült tüdőfelvételeket (XXI. század!), köztünk szólva majd elájult, mikor meglátta. Azt mondta, ilyen ronda gyulladást még nemigen látott: a bal tüdőm teljes egészében és a jobb tüdőn a hörgők ugyancsak full gyulladtak voltak. Mondtam is neki, hogy a kórházban mint helyi kuriózummal dicsekedtek velem. Azt mondja, nem csodálja. Kérdezte, melyik nap voltam utoljára lázas. Mondtam neki, hogy én olyan kórházban feküdtem, ahol nincs hőmérőzés, se reggel, se ebéd után, se este. Még nekem sem, pedig szempont lett volna a hőmérsékletem. Az őrzőben mérték három óránként, de az utolsónál (valamikor hajnalban) bealudtam és kiesett a hőmérő a hónom alól és összetört. Valószínű, ez volt az utolsó példány, mert utána már az őrzőben sem mérték (XXI. század!). A tüdőgyógyász majd elájult, de én megnyugtattam, hogy otthonról hozattam be hőmérőt, és titokban azért én mértem:) Amikor kiengedtek a kórházból, már hőemelkedésem sem volt. Na, így elcseverésztünk, azt mondja, szépen húzódik vissza a gyulladás, nyugodjak meg, meg fogok gyógyulni. Na, ettől a megnyugtatástól ismét baromi ideges lettem. Egyenlőre nem kell több antibiotikum, hogy vigyázzunk a gyomromra, elengedett a jövő hétre a wellness programra, azt mondja, direkt jót fog tenni, egyek sok vitamint, pihenjek, regenerálódjak. Két hét múlva labor és tüdőröntgen kontroll.
Holnap megkísérlem ismét a fülészetet...

És mit szólnak a szakorvosok?

Úgy tervezem, délelőtt elmegyek a fülészetre, délután pedig a tüdőgyógyászhoz. Ajjaj:(
A fülem folyamatosan fáj, gyakice állandóan fájdalomcsillapítón élek. Néhány küretkanálni cuccost szerintem ma is kikaparnak. Nem tudom, mi lett a polippal, remélhetőleg teljesen visszafejlődött, vagy jó úton jár afelé.
A tüdőgyógyásztól is félek, ő azt mondta, ha valami történik a tüdőmmel, azonnal menjek el hozzá. Hát történt ugye, biztos elküld tüdőröntgenre, aztán majd kialakul. Csodálkoznék, ha teljesen tiszta lenne. Amikor 2001-ben foltot fedezett fel rajta, fél év és három antibiotikum kúra kellett hozzá, hogy letisztuljon, mivel a cukor miatt lényegesen lassabb a gyógyulás...
Jövő héten megyünk négy napra wellness-szállodába Balatonfüredre, remélem, nem tiltja el a szaunát, mert azt imádom. Pontosabban a hideg zuhany után érzett isteni felfrissülést. Lesz sóbarlang is, na, az biztos, hogy jót tesz a tüdőmnek.

Hát mégis megéltem

a 64. születésnapomat, annak ellenére, hogy két nappal előtte a mentők súlyos, életveszélyes állapotban vittek kórházba: baloldali tüdőgyulladás, jobboldali hörgőgyulladás, középfülgyulladás, fulladás, bekómáláshoz közeli cukorszint stb.
Íme, néhány fénypont a mai kis házi ünnepségből:

Alkotói válság :)

Az első lendületben kiírtam magamból néhány sztorit, és most itt ülök kiürülve :) Mi legyen a blogom fő mondanivalója? Emlékek, anekdóták vagy napi kis színesek? Az biztos, hogy nem lesz, hogy csak neked írom meg, kis naplóm :) A férjem egyébként is csak fanyalgott a blog ötletére, hogy majd biztos róla fogok panaszkodni :) Mondtam, hogy így ismersz? Jobb azt élőszóval, dinamikusan :)

Szóval nem tudom, hogyan tovább.

Ráadásul megtalált valami kósza vírus, hőemelkedésem van, ráz a hideg, fáj a torkom, rossz a közérzetem, pompás-pompás-pompás...

Zwieder vagyok, az előbb néztem felvételről a Perry Mason sorozatot, dög unalom. Felvettem már vagy huszat a septopboxra (T-Home TV), de valószínű kitörölöm, mielőtt megtelik a vincsi. Kell a hely a Thomas részeknek, ezt meg a Minimax ontja, csak az a baj, hogy az onokák szeretnek egy részt ötször tízszer is megnézni, arra nekem nem lesz helyem, hogy hónapokig tároljam. Az a feneség, hogy elvileg hetven óra hely van a vincsin, mások szerint csak negyven, de nem lehet ellenőrizni a telítettségét.

Na itt tartok.

Vasárnapi ebéd az érdeklődők kedvéért: marhahúsleves grízgaluskával és a karácsonyról maradt töltöttkáposzta, továbbá frissen sült lekváros papucs bolti mirelit leveles tésztából és az elmaradhatalan gránátalmás ananász. A főcukrász azt tervezte, hogy a maradékot becsomagoljuk az unokáknak, de Andris másképp döntött és nem lett maradék:)

Jut eszembe, feldobta a talpát a hiper-szuper mikróm, alig négy és fél évesen, annakidején kb. ötvenezer volt... Nagy kérdés, tudják (akarják-e) javítani, elvileg tíz évig kellene alkatrészt biztosítani, nadehát az elv és a gyakorlat :(.

Ó, a Balaton, régi nyarakon...

A rég megboldogult iNteRNeTTO portálon „egy lány” nevű nick 1998 májusában „Ó, a Balaton, régi nyarakon...” címmel nyitott egy nosztalgiatopicot, a következő bevezetéssel: Ismeritek azt az érzést, amikor korán reggel a déli parton még érezni a talpatok alatt a kis homokdűnéket és csak ti álltok a napsütésben, egyedül a vízben?

Nagy sikere lett az emlékek felidézésének. Én is közkinccsé tettem emlékeim esszenciáját:)

„Ismeritek Pálkövét, világváros Révfülöp és Balatonrendes között? 25 éve minden nyáron ott nyaralok, azóta sem tudtam betelni vele. Magamban úgy hívom, édes Pálköve :). Kedves kis öbölben van a strand, nappal fürdés, napozás, sötétedés után a fiatalok és a pecások kedvenc tartózkodási helye. És teleholdkor az ezüsthíd! És az elhagyott kőbánya, a teherhajó kikötő, a szederbokrok a szúnyogokkal, a finom érett szeder íze, a badacsonyi borok! Sok-sok flekken, bográcsgulyás, nyársonsült szalonna! A gyerekek, ahol felnőttek, a fák, amikre felmásztak és nem estek le, az ecseri templomrom, a hajdani savanyúvíz forrás, ez mind-mind az édes Pálköve...”

Megtalálta a topicot a lányom is, ő is emlékezett:

“Balaton? Mióta az eszemet tudom, minden nyáron ott voltam. Sokáig sátraztunk, aztán - számomra varázsütésre - felépült egy ház is. Elképzelhetetlen a nyár Balcsi nélkül. Még akkor is, ha csak hétvégekre járhatok le, ilyenkor péntek délután, meló után felcsapom magam a háromnegyed hatos gyorsra a Déliben, és jó pár órás zötykölődés után a vonat egy nagy jobb kanyarral megérkezik Akarattyába. Innentől kezdve ez már egy másik világ. A vonat ablakából kinézve arcodba csap a szél, hozza az illatokat, a napot, a meleget, a strandok zsivaját, a vonat kattogását. A NYARAT, és vele a régi nyarak összes emlékét, és az új várható izgalmát. És végre megérkezel nyakig izzadtan, kimerülten, de nem számít, mert perceken belül bemerülhetsz az utánozhatatlanul zöld vízbe, látod a Badacsony mögött lebukó nap utolsó sugarait, és minden fáradtság, stressz, ostoba emberek ostoba hőzöngései lemosódnak rólad, és csak azt érzed, hogy végre otthon vagy. Sosem nyaraltam tenger mellett, sem az Adrián, sem a Csendesen, sem sehol. Nem is hiányzik. A balatoni "sárpocsolya" egyetlen percét sem adnám a Pacific Ocean melletti fíling hónapjaiért. Csak szánni tudom azokat az embereket, akik ezt nem értik meg. Mert ezt az élményt nem képesek átélni. Sőt még belerondítani sem tudnak.

A mi nyaralónk Pálkövén van! A szüleim pont ott dekkolnak most. Nagyon irigylem őket... Emlékszem, annak idején Kővágóőrsre mindig azért jártunk be, hogy friss (meg bármilyen) kenyeret kaphassunk. Végülis több órás sorban állás után (vagy csak nekem tűnt mindig annyinak?) szó szerint tűzforró kenyeret kaptunk...

A múlt héten 4 teljes napot lent tudtam lenni a Balcsin. Minden összejött: rokonok által "elfoglalt" nyaraló, így sátrazás, és eső(k)... De közben: kövön sült hús, vörösboros marhapörkölt, babgulyás (na, ebbe esett bele az eső...), és még a tojásos lecsót is megettem! :)

Sziasztok, sárkányok:)

Ma már jól bejáratott útvonalunk van az óvodáig (különösen, hogy a Szentkirályi utcát, mint tudjuk, bojkottálom). Hárman nem férünk el a keskeny belvárosi járdákon, ráadásul a parkoló autók is ott szemétkednek a járda szélén, így alakzatban megyünk: Andris elől, mi Anikóval kézenfogva mögötte. Ha át kell menni az úttesten, Andris megáll és nyújtja hátra a kezét, de a biztonság kedvéért én is szólok, hogy Andris, a kezed!

Olyan a belváros (a Palotanegyedben visz az utunk), mint egy kis falu, tele vagyunk ismerőssel, van, akit csak látásból ismerünk, mert minden reggel szembe jön velünk, van, akit a bölcsödéből, óvodából, a Károlyi kerti játszótérről vagy valamelyik szomszédos kis üzletből. Hol én, hol ők köszönnek előre, és a gyerekek is többnyire biztatás nélkül harsogják kórusban, hogy csókolom. Megható látni, hogy az öreg nénik, az egyébként mogorvának tűnő vén salabakterek vagy a szemlesütve járó, de azért a szemközt jövőkre kukucskáló apácák milyen boldogan fogadják a gyerekek köszönését. Lehet, hogy több vidám hangot aztán egész nap nem is hallanak...

Külön kis játékunk, hogy nem csak az embereknek köszönünk, hanem pld. a bölcsikének (szia bölcsike, megyek az óvodába, mert már nagy kislány vagyok, így Anikó), a tetoválószalon ajtajára felfestett sárkányoknak (ennek pedagógiai motivációja van, remélem, így nem fognak rettegni a sárkányos meséktől), az „iskolabaglyok”-nak (az egyik Vas utcai középiskola első emeleti homlokzatán hat aranyos faragott kőbagoly van), a cd bolt kirakatában lévő néger jazz-zenészeknek (szervusz, zongorista bácsi, szervusz dobos bácsi, szervusztok énekes bácsik), a virágbolt plüssállat kollekciójának (macinak, oroszlánnak, majomnak, hóembernek stb. külön-külön, vigyorogva). Az iskolabaglyok előtt Andris még megszámolja a kerékvetőket, eddig 20-23 között mozgott a számuk :), de két-három hete egyértelmű, hogy 21 van, pontosabban egynek csak a helye, mert valószínű ellopták (közmegegyezéssel ezt is beleszámolja, hogy stimmeljen). Néha arra gondolok, ha felnőttkorukban elvetődnek netán a Vas utcába, felkiáltanak majd, jé, az iskolabaglyok, a mamával, amikor erre jártunk, mindig köszöntünk nekik, és derűsen mosolyognak. (S talán rám is emlékeznek...)

Van, amikor valamelyiknek elfelejtünk köszönni, ilyenkor Andris vigyorogva hátrafordul: mama, nem köszöntünk a sárkányoknak! Miért nem figyelmeztettél, kérdem. Vártam, hogy eszetekbe jut-e! És jókat kacarászik rajtunk, mert sokszor szándékosan nem szól. Máskor meg abban versenyeznek, ki köszön elsőnek. Ha Andris, Anikó megsértődik, megáll, konokul leszegi a fejét, pittyeszt a szájával, és a kék szemei egy-egy kővé fagyott jégcsapot formáznak. Igen szúrós jégcsapokat :). Többnyire csak akkor indulhatunk tovább, ha mindannyian visszamegyünk a tetthelyre és ő egyedül külön is köszönhet.

Akkor fedeztük fel a házak homlokzatának díszítéseit megnézegetni, amikor Andris „beszokódása” folyt, mindent kitaláltam, hogy nagyobb kedve legyen útnak indulni. Választhatott, mit nézzünk meg, Mikszáth Kálmán „bácsi” és Irinyi József „bácsi” szobrát a Mikszáth Kálmán téren,

István királyt és a macikat a pajzson a Pázmány Péter Egyetem homlokzatán a Szentkirályi utcában,

a római légionáriusokat vagy a vitorláshajót a Rákóczi úti házakon. A Vas utcán keresztül azóta kezdtünk járni, hogy Anikó bölcsödés lett, így el tudtuk kísérni a Horánszky utcába és liftezni a bölcsikében, mert ott lift is van az emeleti foglalkoztató szobákhoz.

A szilváspárna története

A túrósbatyu és a szilváspárna vásárlásnak külön története van:)

Andris igen nehezen szokott be az óvodába, eltartott szeptember elejétől kb. november közepéig. Anikó akkor még pici, néhány hónapos baba volt, így Andrisnak gondolom külön rosszul esett, hogy a picibaba otthon maradhatott anyjával, neki pedig óvodába kellett menni. Kb. két hétig tartott a fokozatos beszoktatás, de a helyzet és a keserves sírás egyre fokozódott. Odafelé Andris üvöltötte végig az utat, hazafelé az anyja zokogott. Nekem az volt a feladatom, hogy ebéd után menjek érte, mert ottalvásról szó sem lehetett, Andris még az ágyára sem volt hajlandó lefeküdni, nemhogy aludni. Ült szegény kétségbeesve az ágya szélén és nem hagyta, hogy lefektessék. Így lett a kompromisszum, hogy ebéd után, 1 órára menjek érte és vigyem haza, mert Anikó altatási menetrendjébe nem fért bele, hogy az anyja őt is hozza-vigye.

Október elejétől-közepétől már tarthatatlanná vált a helyzet, Andris szinte búskomor lett, szinte kivetkőzött korábbi derűs kis lényéből. A mélypont az volt, amikor kiszakította a kezét az anyja kezéből és körbe-körbe rohangáltak sírva az óvoda udvarán. Az anyja szegény persze magát okolta mindenért. Így jött az ötlet, hogy mielőtt egy évre felfüggesztenék az óvodába járást, próbálkozzam én a beszoktatás folytatásával, mivel engem is ismer és szeret a gyerek, de nem kötődik annyira hozzám, mint az anyjához. Januártól nyugdíjas voltam, így tavasztól, a kishúga születése előtt és után kettesben hetente kétszer-háromszor közös programokat csináltunk az Állatkertben, az állatkerti játszóházban, a West End-i vízesésnél és a tetőteraszán lévő játszótéren stb., utaztunk metrón, villamoson, trolin, kívülről fújta a megállók nevét és sorrendjét, sőt felismerte azokat és a nevezetesebb épületeket, szóval jól összemelegedtünk, de persze mégsem volt olyan szoros a kapcsolatunk, mint az anyjával.

Na szóval, én mentem érte reggelente, és kedvcsinálónak vittem különböző süteményeket, túrós falatkát, málna- és eperlekváros sütit, végül a szilváspárna lett a nyerő, azóta is ezt favorizálja mind a két gyerek (mert időközben Anikó is hozzánőtt). Kezdtük eggyel, majd fokozatosan négyig nőtt a db szám, az óvónők csak néztek rosszalóan, miért nem reggelizik a gyerek, de hát persze négy szilváspárna után elég volt neki a folyadék (tea, kakaó, tejeskávé, mikor mit kaptak). Hát hetekig nem volt könnyű nekem sem, az úton ugyan már nem sírt (elfoglalta a száját a szilvás párnával), de bemenni nem akart, én pedig ambicionáltam, hogy saját akaratából lépje át a küszöböt, ne erőszakkal. Biztattuk az óvónőkkel, Andriskám így, Andriskám úgy, végül megbeszéltük vele, hogy ott ülök egy kis széken az ajtóban, és onnan nézem. De mama ne menj el, ne hagyj itt! Mondtam, hogy egy kicsit maradok, aztán ebéd után visszajövök érted. Volt, amikor belenyugodott, volt, amikor kétségbeesett zokogásban tört ki, amikor észrevette, hogy már nem ülök a kisszéken. Ha meghallottam az előcsarnokban, még vissza-vissza néztem, hogy itt vagyok, csak kimegyek cigizni az udvarra. Na, ezt respektálta, cigizni elengedett :). Így is eltartott közel két hónapig, míg gond nélkül be lehetett küldeni az ajtón. Nem sokkal karácsony előtt csak néztünk az óvónővel, hogy Andris indiánszökkeléssel, fülig érő szájjal szaladt be az ajtón.

A téli szünet után már arra is rá lehetett beszélni, hogy egész napra maradjon az óvodában, aludni ugyan nem alszik még ma sem (jelzem, otthon is nagyon ritkán), de szépen, fegyelmezetten fekszik az ágyán a csendes pihenő alatt. A szilváspárna azóta is kötelező útikellék maradt, csak a mennyiséget redukáltam fejenként egyre, egyrészt mert sokba került, másrészt hogy rendesen reggelizzenek a többiekkel. (Az anyjuk is kirítta magának a túrós batyut, mint egyetlen nasst fogyókúrája alatt.)

Ügyesen szoktatják önállóságra az óvodában a gyerekeket, a kiscsoportosok (Anikóék) önállóan veszik le a kistányért és a bögrét maguknak a komódról és viszik az étkezőasztalra, a nagycsoportosok (Andrisék) már önállóan öntik a bögréjükbe a nagy kancsóból a kakaót stb. Öröm nézni a kis szeleburdi gyerekeket, ahogy látszik rajtuk a feszült figyelem, hogy szépen megterítsenek és ellássák magukat. Nagymamai szívem csakúgy dagad a büszkeségtől, ezt mindig megvárom, kukucskálok az ajtórésen befele. Anikó viszonylag gond nélkül beszokott annakidején a bölcsödébe, majd az óvodába is, neki az volt a motivációja, hogy már nagy kislány lett, azt csinálhatja, amit Andris.

Idővel rájöttem, hogy Andris attól rettegett, hogy nem visszük haza az óvodából, kérdezgette, mi történik, ha elfelejtünk érte menni. Mondtam, hogy ez nem fordulhat elő. De ha mégis. De nem. Nagyon nehezen nyugodott meg a kis szíve, hogy tényleg nem fordulhat elő, hogy ottmarad az óvodában. Még ma is napi téma, nála és Anikónál is, ki megy értük délután. Azzal eresztem be őket az ajtón, hogy megbeszéljük ma a mama, a nagyi vagy anya megy értük.

Reggeli rutin

Mióta nyugdíjba mentem, kialakítottam egy viszonylag kényelmes és célszerű reggeli programot, megelőzendő az eltunyulást és az itthoni runyhálást. Rájöttem, hogy kell egy olyan reggeli program, amelyet velemszületett lustaságom :) ellenére is rendszeresen teljesíteni tudok és nem mennek kárba a napjaim, mert azt viszont nagyon utálnám. Emlékszem, fiatalasszony koromban vasárnap (mert akkor még szombaton 13 h-ig dolgoztunk!) képesek voltunk a férjemmel délig aludni, az álmosságtól bedagadt szemmel mentünk egy kedves kis olcsó étterembe (Szolnokon a kis Tiszába) ebédelni, és mire végeztünk, már a vasárnap délutánnak is majdnem vége volt. Csak néztünk, hogy mi van? Hol maradt a vasárnap?

Korom előrehaladtával az alvásigényem is mérséklődött, mondhatnám, igen rossz és rendszertelen alvó lettem. Fél egy, egy körül fekszem le, két, két és fél óránként felébredek, kimegyek a nappaliba cigizni és csokikát nasikálni, miközben diabéteszem és asztmám van :(. Ffuj. Fél ötkor kinyitom a számítógépet, akkor már általában fenn vannak az aznapi árfolyamok a befektetési jegyeimről, ezeket bemásolom egy évek óta vezetett excell táblába, és vagy örülök, vagy a guta kerülget. Újabban sajnos az utóbbi, mivel méretes veszteségeket szenvedek napról-napra, a francba :(. Ha úgy érzem, hogy nem kéne annyit cigiznem - láncdohányos vagyok, a francba :( - visszafekszem aludni, és fél hétkor a férjem kelt két adag friss, forró kávéval. (Kettő neki, kettő nekem.) A rutin tisztálkodás után hét óra körül telefonon ébresztem a lányomat és a leányunokámat (ez utóbbit akkor, ha éjszaka átment az anyja ágyába aludni és hajlandó a mamával beszélgetni), hogy készülődjenek, pillanatokon belül az ajtójuknál fogok állni egy db friss túrósbatyuval és két db szilváspárnával, amiket a Blaha aluljáróban a Princess pékségben vásárolok számukra. A kiszolgáló csajok már messziről mosolyognak, kérdezik, hogy a szokásosat tetszik kérni? Őszi-tavaszi szünet után mondják, hogy de régen tetszett erre járni!

Az Astóriához közel lakunk, így metróval megyek a Blaháig, a reggeli tornám az, hogy a mozgólépcsőn nem állok, hanem lépegetek lefelé, ez állítólag hasznos az érszűkület megelőzéséhez. Bár úgy lenne, ettől ui. nagyon félek (plusz a lábszárfekélytől). Szeretném megúszni az amputációt, amit szegény, ugyancsak diabéteszes anyám nem tudott elkerülni. Erre tekintettel nem szívesen megyek végig pld. a Szentkirályi utcán, mivel az egyik oldalán a keskeny járda olyan erősen lejt az úttest felé, hogy ott szerintem csak olyan ember tud kényelmesen menni, akinek a lábát bokából amputálták. Úgy gondolom, előzetesben gyakorolja a fene :).

Naszóval, a Blaha után végigélvezek két megállót a tömött Combinón, csaknem mindig kérés nélkül kapok ülőhelyet. A francba! Ezek szerint annyira kapkodom a levegőt, hogy a legtuskóbb tini gyerek is ész nélkül ugrik fel átadni a helyét. Vagy olyan öregnek látszom. Egyik variáció rémisztőbb, mint a másik. De azért leülök :).

A gyerekek kapuján becsöngetek a kóddal, ez kell ahhoz, hogy a lakásban felgyorsuljanak az események. Régebben megdöbbenve tapasztaltam, hogy a kapucsengő volt a jel arra, hogy felébredjenek, nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is! Na, ezóta költöm őket hét órakor telefonon :).

Folyt. Köv.

Alakul a technika:)

Nna, megcsináltam a diavetítést, szép pálkövei képeket tettem fel, tavasztól őszig lehet gyönyörködni a természetben.

Ajvé, és most a valós dátumot mutatja, magától :).

A kezdet folytatása:)

Birkózom a blog arculatformázásával. Nem igazán tetszik ez a mostani, de nem is ez a főbajom, hanem a diavetítés szerkesztése. Ez állítólag új lehetőség, lehet, hogy még ezért nem működik minden porcikája. Pld. az, hogy lehet saját képekkel feltölteni a diavetítést. Feltettem (pontosabban előbb nyitottam) egy Picasa képtárat, na, ez sem volt piskóta, jól megharcoltam a felhasználó név és jelszó elfogadásának számomra érthetetlen makrancoskodásával, aztán azt gondoltam, hogy a szilveszteri fotókból csinálom a diát, de rájöttem, hogy ezt csak nyilvános képekkel lehet, amitől a család és én is ótzkodunk, aztán feltöltöttem öt szép pálkövei virágképet, de summa summárum azt mondja ez a xar, hogy nem látja. Na, itt tartok a diavetítéssel. Ez kb. nettó három óra meló volt, a nagy semmiért. Elég jó hatékonyság :)!

Ma vasárnap van, jön a család ebédelni, plusz Attila névnapját tartjuk. Tárkonyos sertésragu leves, sült bőrös malackaraj és lapocka, pirított savanyúkáposzta, pirított gomba és sült krumpli körettel, egy kis saját kreációjú tejfölös szószos öntettel. Ez bevált menüsor, mindig nagy sikere szokott lenni, a gyerekek is imádják. Persze, a vasárnapi ebéd nagy kérdése mindig az, hogy esznek-e húst, vagy nem. Kiszámíthatatlan. Rájuk hagyjuk egy idő óta, úgysem tehetünk mást :).

Desszert az nemigen lesz, mert elvileg mindegyik felnőtt fogyózik, kevés látható eredménnyel, annál több nyafogással. Újabb találmányom a gránátalmával kevert ananász, na, most ez áll a toplistán, még azok is jó étvággyal eszik, akikbe egyébként nem lehet gyümölcsöt beimádkozni (Attila, Andris), plusz a két nagyobb unoka (Andris, Anikó) még kap szaloncukrot, aminek "csokika" a fedőneve. Jut eszembe, Letike (a legfiatalabb unoka) gyümölcssalátájából egyelőre még ki kell piszkálni a gránátalmát, biztos, ami biztos, nehogy esetleg allergizáljon.

Vissza a szerkesztési problémákhoz, nem tudom, miért nem a valós dátumot hozza ez a xar :(. Még dolgozom rajta:)

Egyelőre manuálisan tudtam javítani, de ez még nem az igazi :(.

Minden kezdet nehéz

My way is to begin with the beginning, szokásom a kezdetén kezdeni, mondta Lord Byron a Pendragon legenda (Szerb Antal) Bátky Jánosa szerint, én sem teszek tehát másképp:

De a kezdet kezdete a legnehezebb! Mi legyen a blogom címe?! Jesszus! Hát mi is legyen?! Tilos a szóköz, az ékezet, a választék szűkül :).

Na, így az lett, ami lett, a jelentése sajnos igaz, de azért hozzáteszem (a tények kedvéért), hogy de a hetvenen még innen :). Ez sem érdem, csak állapot, többnyire elég vacak, mind szellemileg, mind fizikailag...

Egy év múlva, ha még él a blog és netán visszaolvasom, lehet, hogy magamra csodálkozom: jé, akkor még hogy vágott az eszem (muhaha)!